Kathleen Glasgow: Lány, darabokban

vs. Miután meghaltatok nélkülem

Előzmény

Másfél évvel ezelőtt, amikor jelentkeztem az ifjúsági regény pályázatra, a kiadási program kérdőívében volt egy kérdés, amin fennakadtam.

Így hangzott: Melyik az a közelmúltban magyarul megjelent 2-3 kötet (esetleg meghatározó szerző), amely a legjobban hasonlít témájában az Önéhez?

Természetesen olvasói szemszögből értendő a kérdés.

Nekem pedig fogalmam sem volt a válaszról...

Az esetek nagy részében azok, akik alkotnak egy fokkal - vagy többel - különlegesebbnek tartják saját művüket, mint ahogy az a valóságban megállja a helyét. Ennek úgy gondolom, a mélyebb jelentések tökéletes ismerete az oka. Mert Te, aki azt a mondatot megírtad, azt a pillanatot lefényképezted vagy épp lerajzoltad/lefestetted, tudod, mi vezetett ehhez a momentumhoz - a kérdés, hogy sikerül-e úgy megragadnod, hogy mások is megértsék és átérezzék. Ha igen, akkor igazi művész vagy.

Én is valami hasonló gondba estem ennél a kérdésnél. Számomra különleges volt a saját regényem, és ehhez tényleg semmi köze az egómhoz. Egyszerűen csak nem olvastam még olyan lelki mélységekkel küzdő karakterről, mint amilyennek a saját főhősömet megalkottam, pedig minden bizonnyal akad néhány hasonló olvasmány. Ebből kifolyólag kicsit nehéz volt választ adnom, de végül a drogot, a depressziót, a barátságot és a szerelmetkiragadva, mint szócikkeket, sikerült leírnom két, nagyjából hasonló témájú könyvet. (Nem mintha ez a két könyv a kérdésnek megfelelve a közelmúltban jelent volna meg, de hát mindegy...)

Aztán a Könyvfesztiválnak köszönhetően berobbant az életembe Kathleen Glasgow - Lány, darabokban című regénye.

A könyvet nemrég fejeztem be, ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy erről a könyvről írnom kell.

És visszatérve a kérdőívhez: ismeritek azt az érzést, amikor utólag beugrik; basszus, ezt kellett volna írnom?

Na hát ez olyan volt.

A Lány, darabokban című regény egy igen komoly témát dolgoz fel: az önbántalmazást.

Most néhányotok talán azt gondolja: ja, mint azok a figyelemhiányos lányok/srácok, akik vagdossák magukat?

Igen. Nem. Nem igazán.

Az önbántalmazás olyan szándékos cselekedet, amikor az ember megvágja, megszúrja, megégeti vagy más módon megsebesíti a saját bőrét, ezáltal próbál úrrá lenni érzelmi zavarain. Számos dolog vezethet önbántalmazáshoz, például szexuális, testi, szóbeli vagy érzelmi bántalmazás. Zaklatás. Kiszolgáltatottság. Levertség. Függőség.

Az önbántalmazás nem figyelemfelhívás. Nem jelent öngyilkosságra való hajlamot. Azt jelzi, hogy az illető ki akar szabadulni valami nagyon veszélyes mentális és érzelmi zűrzavarból, tehát egyfajta védekező mechanizmus. Azt jelenti, hogy az érintett személy a depressziós vagy mentálisan beteg emberek nagyon is valóságos, óriási tömegének kis csoportjához tartozik.

Kathleen Glasgow

Az ok, amiért ez a bejegyzés megszületett

Rengeteg szuper könyvet olvastam már, szinte minden zsánerben, amelyek különböző módon szólítottak meg, mint olvasót. Voltak, amik mélyebben megérintettek, volt, ami elgondolkodtatott, vagy szimplán csak szórakoztatott.

Ez a könyv valami egészen más mélységekbe húzott magával, méghozzá úgy, hogy mindezt olvasás közben csak halványan érzékeltem. Igazán csak akkor tudatosult bennem, amikor elolvastam A szerző megjegyzése részt. Amikor a történet összekapcsolódott az íróval.

De ne szaladjunk ennyire előre...

A történet főhőse, akinek szemén keresztül végig követhetjük a történetet, Charlie Davis, egy 17 éves, amerikai lány.

A könyv egy pszichiátriai intézetben indul Charlie zavaros gondolataival, rövid oldalakkal, melyeken keresztül hol az orvosát, hol a szobatársait, hol magát az intézmény működését és a rájuk vonatkozó szabályokat mutatja be.

Hatalmas akvárium áll az irodájában, benne egy lomha, kövér teknős csapkod, csapkod, egyre csak csapkod, de alig halad valamit. Mindig ezt a szerencsétlen dögöt nézem, órákig, sőt napokig tudnám bámulni, olyan türelemmel csinálja végeredményben haszontalan gyakorlatát, hiszen úgysem fog abból a nyomorult akváriumból kiszabadulni, nem igaz? 

Charlieból süt a reménytelenség és a magány a kezdetekben, a gondolatai pedig mélyen magával rántják az olvasót. Emiatt igen nehezen haladtam az elejével, időre volt szükségem, hogy ezeket az elvont, ugyanakkor a történet szempontjából még homályos gondolatokat megemésszem.

Fontos momentum, hogy Charlie abszolút nem akar kikerülni az intézetről:

Arra gondolok, hogy: Tető alatt vagyok, meleg van, és meg tudom én ezt csinálni, ha ez kell, hogy itt maradhassak. Most semmi más nem számít. Betartom a szabályokat, hogy ne tegyenek ki. 

Már ebből kiderül, hogy a lány 17 éves kora ellenére olyan megpróbáltatásokkal küzd, amik közel sem mondhatók normálisnak. Mindezek a történet haladtával szépen sorjában kibontakoznak.

Charlie szülői bántalmazás, erőszak, baráti veszteség áldozata.

Volt a drog, volt a farkasfiú, és Ellis nagyon messzire sodródott tőlem, a farkas teljesen elfoglalta a szívét, annyira mohó volt. És amikor a farkas jóllakott, megnyalta a mancsát, és otthagyta őt lerágva, az én hús-vér, ragyogó barátomat, elvitte belőle a fényt. Azután, azt hiszem Ellis próbált úgy csinálni, mint én. Megpróbálta kiüríteni magát, összezsugorítani, csak hát elcseszte. Ahogy Mikey mondta, a vagdosás nem neki való.

Egy napon Charlie, aki sosem beszél, viszont olyanokat firkant papírra, mint: KI! KI VELE! VÁGD KI AZ EGÉSZET!, a Kézműveskedésen meglepetést kap az egyik doktornőtől. Egy üres papírtömböt és egy vadonatúj rajzszénpálcikát.

A lány rajzolni kezd és javulásnak indul.

Ennél a pontnál kezdtem ráébredni, hogy bár nagyon-nagyon mások vagyunk Charlieval, mégis van bennünk valahol mélyen valami közös. Ahogy mindannyiunkban.

Charlienak végül (a javulásának köszönhetően) el kell hagynia az intézetet, és talpra kell állnia egy olyan világban, ahol nem találja a helyét. Messzire utazik egy régi barátjához, és megpróbálja legyűrni önmagát, túljutni a vágyon, hogy újra üvegszilánkokat ragadjon. Kimozdul a komfortzónájából, állást keres, szerelembe esik, és olyan emberekkel találkozik, akik nem ítélik el - legalábbis nyilvánosan - azért, amit csinált, akik előtt nem kell szégyellnie heges bőrét, akik ímmel-ámmal támogatják.

A könyv egyébként tökéletesen hozza az elveszett fiatalok igénytelenségének és csóróságának a szimbólumait, mint a széthordott bakancs, a kopott bandás pólók, olcsó piák, koszos putrik, romlott kaják és lopások sorozata.

Charlie a regény további részében belekerül kisebb-nagyobb hullámvölgyekbe, lesz még dráma gazdagon, és egy mélypont, amikor az élet újra próbára teszi.

De talpra áll. És ez itt a fontos.

A Lány, darabokban nem könnyű olvasmány, viszont teli van reménnyel, és segít megérteni és belelátni egy olyan személy gondolataiba, aki komoly lelki bajokkal küzd.

Az író megjegyzése

Mint említettem, igazán az utolsó néhány oldalon tudatosult bennem a történet, ennél a pontnál éreztem azt, hogy a darabkák, melyek ismerősen gyülekeztek a tudatomban, végül összeálltak egy teljes képpé.

Kathleen Glasgow önmagából merítette a történet ötletét. Magából szakította ezt a valamit, amit eltorzított, amiből megszületett Charlie.

Éppen úgy, mint az én esetemben Sev.

Ez egy olyan felismerés, amit valahol legbelül mindvégig tudtam, de elhessegettem, mert úgy éreztem, belelátok dolgokat és kitöltöm a hézagokat, amiket végül maga az író megtett helyettem a következő mondatokkal:

Charlie Davis rátalál a saját hangjára és vigaszára a rajzolásban. Én az írásban találtam meg az enyémet. Mi vigasztal téged? Tudod már? Találd meg, csináld, és soha ne hagyd abba! Találd meg a tieidet (mert szükséged van a beszélgetésre), a saját törzsedet, létezésed okát, és hidd el, hogy a másik oldal is rendeződni fog, lassan, de biztosan.

Kathleen Glasgow

Ezek a szavak olyannyira a szívemhez szóltak, és annyira hitelesnek éreztem őket, hogy az olvasás pillanatában szó szerint elsírtam magam.

A Miután meghaltatok nélkülem hasonló körülmények között született meg, mint a Lány, darabokban, talán azt leszámítva, hogy én közel sem vagyok olyan viszonyban Sevvel, mint Kathleen Charlieval. Nekem sosem voltak drogproblémáim, és hál' istennek olyasféle katasztrófák sem színesítik az életemet, mint a főhősömét. Ez Kathleenről sajnos nem mondható el.

Kísértetei vagy, ha úgy tetszik, démonai viszont mindannyiunknak vannak. Végigkísérik az életünket - épp ezért én személy szerint találóbbnak tartom az előbbi kifejezést rájuk - bűntudat, gyermekkori destruktív kritika, önbizalom- és szeretethiány, stb. formájában. Ezek a kis dögök rendkívül veszélyesek tudnak lenni; ha nem tartjuk kordában őket, ha nem számolunk le velük, képesek úgy eluralkodni rajtunk, hogy egyszer csak arra eszmélünk, hogy a teljes sötétség leple alatt tapogatózunk. És akkor már nem olyan könnyű fényt gyújtani.

Ez a két regény a sötétség teljes beálltának állapotáról szól, valamint az onnan vezető kiútról.

Végezetül

Arra jutottam, hogy megválaszolom a másfél évvel ezelőtti kérdést.

Tehát: Ha olvastad a Lány, darabokbant, és tetszett, bátran ajánlom figyelmedbe saját regényemet, hiszen nagy valószínűséggel akkor ez is tetszeni fog. Ha pedig olvastad a Miután meghaltatok nélkülem-et, mindenképpen szerezd be Kathleen Glasgow regényét, aki egyébként éppen úgy, mint én, ezzel a lelkileg nagyon mély történettel kezdte írói pályafutását.

Köszönöm a figyelmedet! :)

Viv